| |

NAVIGATION
|
|
|
Javaslat a spiclikérdés megoldására
|
˝Első ˝szájból˝
tudom, hogy a megfigyeléseknek egyetlen céljuk volt:
szemmel tartani, láthatóvá
tenni a társadalom legizgágább rétegét˝
Tar Sándor: Játékszabályok másfelől
Magyar Hírlap, 2004. december 2.
Jól jár a leleplezett spicli.
Médiafigyelmet kap, nyilatkozhat, könyveket adhat ki, több szeretetben, megbocsátásban,
törődésben, lehetőségben, pénzben részesül, mint egykori áldozatai. Ez a
valóban égbekiáltó igazságtalanság annak köszönhető, hogy az ügynökök nevei
egyenként, véletlenszerűen, csepegtetve, hátsó szándékokat sejtetően kerülnek
nyilvánosságra. Gyakran úgy, hogy a leleplezettek áldozatoknak tűnnek és az
ügynökök beszervezői, működtetői a köz hűséges szolgáinak. Bár a Hálózat, a
meggyilkoltakon túl, emberek tíz- és százezreit gyötörte meg, tette tönkre,
lehetetlenítette el, nem került sor felelősségrevonásra. 15 évvel a
rendszerváltozás után még a népellenes bűnök elkövetőinek soktízezres névsora
sem ismert.
Miután a rendszerváltozás és az
azt követő zűrzavaros évek e tekintetben sem hoztak valódi katarzist, sokan
gondolják úgy, hogy évente megismétlődő rendezvényként, az egykori Felvonulási
Téren fel kellene vonultatni a nemrég bukott diktatúra titkosrendőrségének még
élő alkalmazottait. Ügyosztályuk számát és nevét feltüntető táblák alatt,
operatív tisztjeik vezényletével, kódnevükkel és nyilvántartási számukkal pizsamáikon,
rezesbandák kíséretében, indulókat énekelve vonulnának a besúgókkal, társadalmi
megbízottakkal körülvett tartótisztek, a tévékamerák előtt, a sokatlátott tér
kétoldalán szemlélődő lakosság sorfalai között, az Ismeretlen Spicli sírjáig, a
Hősök Terén. Mások a Fővárosi Nagycirkuszban léptetnék fel őket. Nem kevesen
látnák szívesen az egykor rettegett figurákat hónapokra, évekre összezárva,
televíziós valóság show-k szereplőiként, ahogy a titokszobában vallanak
picsogva. Mindez azonban csak szórakoztatóipar, nem alkalmas egy fél évszázad
elfertőződött sebeinek gyógyítására. A lakosság fizikai és mentális
terrorizálása volt a korszak legnagyobb, legtöbb embert foglalkoztató, legtöbb
közpénzbe kerülő vállalkozása. Az okozott károkat mindmáig szenvedi a morális
és mentális káoszba zuhant ország. A terror évtizedei jellemeket, tudatokat torzítottak
nagyipari méretekben. Öröklődő félelmeket, a köz és az egyén számára egyaránt
káros reflexeket, magatartásformákat ültetettek generációkba: mindmáig
élhetetlenné tették az országot. Nem bosszúra, hanem az ügynökkérdés racionális
megoldására van szükség.
Nemcsak a teljes III/III-as és
III/2-es ügynöklistát, hanem az ügynököket
futtató Hálózat alkalmazottainak névsorát is nyilvánosságra kell hozni.
Nemcsak a spiclik, besúgók, téglák, ilyen-olyan informátorok, hanem a
tartótisztek, a minden rendű és rangú összekötők, a feljebbvalók és felelősök
neveit és tetteit is tudnia kell a következő generációknak, hogy az ország
megismerhesse saját közelmúltját, s tanulhasson legalább annyit belőle, hogy a
diktatúra semmilyen kosztümben ne ismétlődhessen meg itt. A délafrikai
apartheid rendszer bukása után alakult Megbékélési Bizottság mintájára, létre
kell hozni egy, a népfelséget reprezentáló testületet, amely előtt az
államterrorizmus alkalmazottai beszámolhatnának korábbi, titkos
tevékenységükről, amennyiben közpénzre, vagy közhivatalra, nevelői, tanítói,
tanári, vagy média pozícióra pályáznak a Köztársaságban. Pályázatuk
alapfeltételeként elmondhatnák, hogy hogyan, milyen okokból, milyen
indíttatással kerültek a pártállami terrorgépezet szolgálatába, és részletesen
ismertethetnék munkakörüket. Megtudhatnánk tőlük azt is, hogy miképpen
vélekednek ma egykori önmagukról. Bocsánatot kérhetnének áldozataiktól. Saját
vagyonukból kárpótlást ajánlhatnának fel nekik. Személyes hitelességük
növelésére lemondhatnának javukra fizetésük, nyugdíjuk egy részéről. Hiszen
egészségeket, életpályákat, karriereket, kapcsolatokat, barátságokat,
szerelmeket tettek tönkre, akarva, vagy akaratlanul. A beszámolókat, az egykori
jelentéseket, utasításokat, parancsokat, titkos terveket, az akciók
jegyzőkönyveit nyilvánosságra kellene hozni. A dokumentumokból készült
válogatást kötelező olvasmánnyá kellene tenni az iskolákban, a náci terror és
az inkvizíció hasonló jellegű dokumentumaival együtt. A beszámolókról készült
felvételeket a közszolgálati rádió és televízió tarthatná műsorán mindaddig,
amíg az ország a diktatúra fizikai és mentális terrorjának emlékét fel nem
tudja dolgozni, és a térség lelkületére tett, hosszan tartó hatását meg nem
tanulja önmegismeréssel és valódi szabadságot eredményező jóléttel
semlegesíteni.
2004. december 3.,péntek
Najmányi László
Célszemély
* * * * *
A
cikket eredetileg a Magyar Hírlap számára írtam - hosszú ideig nem
jelent meg, majd arra kért a szerkesztő, hogy a legújabb fejleményekre
reflektálva dolgozzam át. Az eredeti Javaslat bizonyos elemeinek
felhasználásával A nagy magyar fal címmel új cikket írtam, amely a
Magyar Hírlap 2004. december 21-i számában jelent meg.
Jump to:
|
|
|
|
A proletárdiktatúra
titkosszolgálatainak archívuma, óvatos becslések szerint, 40-45 kilométer
hosszúságú mappasor. Ennyi maradt meg a dokumentumok egy részének, a rendszerváltozás
környékén történt megsemmisítése után. A magyart az agyartól elválasztó Nagy
Falból jelenleg mindössze 4,5 km hozzáférhető a Történeti Hivatal kutatói
számára. A mappák aláírásokkal, kódnevekkel, iktatószámokkal ellátott
jelentéseket, akcióterveket, kommentárokat, elemzéseket, parancsokat,
utasításokat tartalmaznak, a 20-ik század mocskát, a legsötétebb rémálmokat,
amiket a magát Istennek képzelő emberi elme embertársai számára megálmodhatott.
Közpénzből bőkezűen finanszírozott, az állam polgársága ellen irányuló,
évtizedeken keresztül tartó, államilag szervezett terrorista tevékenység
dokumentumai ezek az íratok. A lakosság fizikai és mentális terrorizálása volt
a csaknem fél évszázadig tartó korszak legnagyobb, legambiciózusabb, legtöbb
embert alkalmazó, legtöbb közpénzbe kerülő vállalkozása, amelynek eszköztárában
a fizikai és lelki terror teljes arzenálja szerepelt. A terror évtizedei
jellemeket, tudatokat torzítottak nagyipari méretekben. Egészségeket,
életpályákat, karriereket, kapcsolatokat, barátságokat, szerelmeket tettek
tönkre. Öröklődő félelmeket, a köz és az egyén számára egyaránt káros
reflexeket, magatartásformákat ültetettek generációkba. Kialakították a
sunyiság, alattomosság, hazudozás, gyűlölködés mindmáig pusztító kultúráját. Az
okozott károkat még most, tizenöt évvel a semmiféle katarzist nem produkáló,
jórészt a kommunista titkosszolgálatok által levezényelt rendszerváltozás után
is szenvedi a morális és mentális káoszba zuhant, gazdaságilag is az Európai
Unió sereghajtójává vált ország. A sötét szisztéma kiagyalói, üzemeltetői,
fenntartói nem tartoztak felelősséggel senkinek, és tetteikről eddig, többnyire
még maguknak sem számoltak el. Az egykori besúgók sem szenvedtek hátrányt a
rendszerváltozással. Egy részük vidáman szörföl az új hullámokon. Ők ma kuratóriumok,
bizottságok tagjai, újságírók, riporterek, ünnepelt rock- és médiasztárok. Van
közöttük főpap, főbankár, jobb és baloldali politikus, író, kritikus,
színigazgató, színész, az új generációk nevelésével megbízott tanár. Az
államterrorizmus egykori aktivistái közül sokan ma ugyanúgy hatalommal
rendelkeznek korábbi áldozataik és az azóta a munkaerőpiacra kerültek sorsa
felett, mint amikor még a vörös csillag ragyogott a parlament kupoláján.
A diktatúrában felhalmozott
kapcsolati tőkére, az akkor kialakult struktúrákra épült Magyar Szocialista
Párt sokkal tartozik a társadalomnak. A Jóléti Rendszerváltozás be nem váltott,
mélységesen cinikus ígéretén kívül a múlt fátylának fellebbentése is nagyrészt
ennek a formációnak a felelőssége. A televíziónak nyilatkozó Horn Gyula
pártépítész nem érti, hogy az elmúlt 15 évben miért jöttek periódikusan a
kommunista titkosszolgálatok archívumainak nyilvánosságra hozatalát szorgalmazó
indítványok hullámai. Ha őt lehetetlenítették volna el, ha őt verték volna agyba-főbe,
ha őt tették volna munkanélkülivé, ha az ő magánéletét dúlták volna fel, ha őt
kényszerítették volna emigrációra annakidején, valószínűleg megértőbb lenne, s
nem nyilvánítaná olyan könnyen nemlétezővé a problémát. Az MSZP most azt ígéri,
hogy tavaszig feloldja a titkok titkát, mindenki számára hozzáférhetővé teszi a
„nemzetbiztonságot nem fenyegető” dokumentumokat. A nagystílűnek szánt ígéret
eleve gyanús, mert a párt egy bizottsággal kívánja eldöntetni, hogy mely
dokumentumok nyilvánosságra hozatala nem fenyegeti a nemzetbiztonságot.
Történelmi tapasztalataink szerint ebben az országban még nem volt olyan
bizottság, amely megoldott volna bármit is. A bizottságok, kuratóriumok,
grémiumok csak a személyes felelősség elhárítására szolgálnak. És milyen bizottságról
lenne szó? Három ügynök összehajol? Vagy két ügynök zsarolja meg a harmadikat,
mert az hazavitte a minisztériumból az állólámpát? Az összes dosszié, a teljes
ügynöklista valószínűleg soha nem fog napvilágra kerülni.
Nem kell tartaniuk sorsuk rosszabbra
fordulásától azoknak, akiknek tettei esetleg nyilvánosságra kerülnek. Ha
ügyesek, inkább a javukra tudják fordítani a helyzetet, ahogy az eddig lebukott,
agyafúrtabb vamzerek, téglák, tartótisztek esetében is történt. Jól jár a
leleplezett spicli. Médiafigyelmet kap, nyilatkozhat, könyveket adhat ki, több
szeretetben, megbocsátásban, törődésben, lehetőségben, pénzben részesül, mint
egykori áldozatai. A Magyar Hírlapban nemrég olyan arroganciával megnyilvánuló
Tar Sándor karrierjének kifejezetten jót tett a lelepleződés. Molnár Gál Péter
is nagyot készül kaszálni besúgói tevékenységéről szóló, tavaszra (az
ügynöklisták nyilvánosságra hozatalának idejére) ígért, a közszolgálati
televízió A Szólás Szabadsága (Sic!) című műsorában, ingyen reklámozott könyvével.
Másik nagy írónk saját apja bűneinek kitárgyalásával bankolt. Egyiküknek sem
jutott, jut eszébe, hogy a beteg tettekből generált hasznot felajánlja az
áldozatoknak.
Najmányi László
Célszemély
* * * * *
Az írás a Magyar Hírlap 2004. december 27-i számában jelent meg.
PS: A kormány márciusra igérte az új ügynöktörvényt, amely lehetővé
teszi az összes egykori ügynök nevének nyilvánosságra hozatalát. Az
igért törvény mindmáig nem született meg, Molnár Gál Péter saját
beszervezéséről szóló könyve viszont már igen.A könyvet különböző
televízióműsorokban folyamatosan reklámozza a szerző. Azt mondja, hogy
sokkal többen szeretik, amióta besúgói múltja nyilvánosságra került.
2005 április 29.
Az ügynöktörvény mindmáig nem lépett életbe. Úgy tűnik, hogy egyik
parlamenti párt sem akarja, hogy a közelmúlt valódi története
nyilvánosságra kerüljön. Ebben a jobb és baloldal tökéletesen egyetért.
Közben újabb, ügynökjelentéseket tartalmazó könyv látott napvilágot. Az
1970-1980-as évek zenészeiről szóló jelentések természetesen a
"célszemélyek" beleegyezése nélkül kerültek kinyomtatásra.
2005 június 16.
|
|
|
|
A
hetvenes évek végén emigráltam Magyarországról. Franciaországban, Kanadában,
New Yorkban éltem, s csak televízióból, újságokból értesültem a magyarországi
eseményekről. Furcsa volt a jellemváltozásokat látni, ahogy csaknem húsz év
után először Budapestre látogatva találkoztam régi barátokkal, ismerősökkel. A
barátságos, – noha semmi sem történt közöttünk az eltelt idő alatt, –
gorombává, gyűlölködővé változott, ahogy már nem kellett hivatalból
alakoskodnia. A munkáimra mindig kíváncsi, aki éjszaka is fel szokott hívni,
hogy hogy megy a dolog. Most semmi sem érdekelte, hiszen nem kell már rólam
jelentéseket írnia. Fura volt olvasni, hogy kik és hogyan hamisítják a
történetünket.
Valamelyik színház büféjében odajött hozzám egy férfi. Megölelt,
megcsókolt. Megismertem. Régi színházam, a Kovács István Stúdió egyik tagja
volt, aki annak idején fényképészként csatlakozott hozzánk, s ebben a
minőségben sok képet készített a társulatról. "Azt hiszem, most már tudod,
hogy ki voltam. Párttag voltam, meggyőződésből csináltam", mondta, miután
elengedett öleléséből. "Sok olyan képet készítettem rólatok, amiket annak
idején nem mutattam meg neked. Arra gondoltam, hogy esetleg vennél közülük
néhányat." Azokat a képeket akarta nekem eladni, amiket a titkosrendőrség
megbízásából készített rólam és barátaimról.
Az
ember csak magában bízhat, de magában is csak akkor, ha utazott eleget, és nem
tud hazudni. Minden és mindenki más gyanús, kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan,
bármelyik pillanatban ellenünk fordulhat és meg is teszi előbb- utóbb.
Leszakadhat alattunk a nyugágy, kirabolhat a jó szomszéd, lefagyhat a
számítógép, bármiféle terrorszervezetnek beköphet a párunk, tanítónk, a
papunk, a legjobb barát, mint ahogy a legderültebb nyári égbolt is pillanatok alatt
elsötétülhet és jégesőt zúdíthat ránk. Soha senki és semmi nem biztos. A
bizonyítékok egy része eltűnik, másrészük kétes értékű. Bizonyítékot is lehet
hamisítani. Sőt bizonyos hamisítványok hitelesebbnek tűnnek az eredetinél, és
ha többen is néznek valamit, nincs közöttük kettő, aki ugyanazt látná. A tanúk
hamisak, a bíró nem figyel oda, a jegyző átírja a jegyzőkönyvet. Legkevésbé a
halott és az ártatlan tudja bizonyítani igazát.
Azt
mondják, Magyarországon, az elmúlt rendszer alkonyán házmesterektől filológia-professzorokig,
csellistáktól alanyi költőkig, vasmunkásoktól szociológusokig,
művészettörténészektől közgazdászokig összesen körülbelül 700 000 ember
dolgozott valamilyen minőségben az állambiztonsági szerveknek. Korábban azt is
mondták, hogy körülbelül 700 000 feljelentés érkezett rövid idő alatt, a
második világháború végén az ország irányítását átvevő német Gestapohoz. A 700
ezres számnak minden bizonnyal mágikus konnotációi vannak a területen. A
spiclik valódi számát senki sem tudja, de az biztos, hogy nagyon sokan voltak
és a rendszer dekadenciájának előrehaladásával számuk egyre gyorsuló iramban
szaporodott. Nyilván a fővárosban, Budapesten munkálkodott a legtöbb, mert az
itt élő értelmiségtől, íróktól, művészektől, gondolkodóktól különösen tartott a
rendszer, amely magát kiáltotta ki az igazság egyetlen birtokosának, és magának
tartotta fenn a gondolkodás kizárólagos jogát.
A hetvenes években nem több mint
40-50 aktív, a hatalomnak nem nyilvánosan behódolt író, művész, tudós,
gondolkodó élt Budapesten. Talán még ennyi sem. Nem lehetett több ezernél azok
száma, akik ezeknek az embereknek a munkáját figyelemmel kísérték,
előadásaikra, kiállításaikra, koncertjeikre, felolvasásaikra elmentek,
írásaikat elolvasták. Vajon hány lehetett az aktív írók, művészek, tudósok,
gondolkodók és közönségük, tanítványaik közül spicli? Egynegyed, egyharmad
részük talán? Vagyis az én akkori ismeretségi körömből valószínűleg minden
harmadik-negyedik ember spicli volt, aki szóban vagy írásban rendszeresen
jelentett rólam valamit valahol. Spiclikkel volt tele a Balázs Béla Stúdió, az
Írószövetség, a Képzőművészeti Alap, az Ifjú Művészek Klubja és az egyre
szűkülő baráti köröm is. A spiclik némelyikéről tudtam, hogy spiclik, másokról
csak sejtettem. Voltak módszereim a spiclik egy részének kimutatására, de mivel
én nem rendelkeztem akkora apparátussal, mint ők és más dolgom is volt, mint
spiclik után nyomozni, nem tudtam megbizonyosodni valamennyiről. Nyilván voltak
olyanok, akikről nem is gyanakodtam, hogy téglák. Lehet, hogy ezek voltak a
többségben. A sorsom nagymértékben az engem körülvevő spicliktől függött.
Kapok-e munkát? Betiltják-e a kiállításaimat, előadásaimat, filmjeimet? Kapok-e
útlevelet? Publikálják-e az írásaimat? Bevisznek-e a rendőrségre? Megvernek-e
az utcán vagy az őrszobán? Elmegyógyintézetbe zárnak-e? Tudtam, hogy bármit
megtehetnek és meg is tesznek, ha szükségét látják.
Az,
hogy ki miért lesz spicli, miért árulja el a másikat, az elárult szempontjából
lényegtelen. Ha az embernek eltörik a lába, nem az foglalkoztatja, hogy
miképpen történhetett a baleset, sem az, hogy megbocsásson-e vagy sem és kinek,
hanem az, hogy fáj. A miértet saját esetében a spicli dolga kideríteni, ha
egyszer elfogja kétség. Van, akit megfélemlítenek, megzsarolnak,
rákényszerítenek a spicliségre. Ezek némelyike lelkiismeretétől vezérelve nem
informál vagy dezinformál. Mások érdekből, előnyök reményében vállalják a
besúgást. Ki akarják adatni könyveiket, ki akarják állítani képeiket. El
akarják játszani a főszerepet. Szeretnének egy családi beutalót Opatijába. Azt
akarják, hogy a gyerekük továbbtanulhasson, vagy ők maguk akarnak lediplomázni
végre. Magasabb költségvetésű filmeket akarnak csinálni. Új konyhabútor kell,
cipő, fagylalt. Azt szeretné, ha következmények nélkül megúszná, hogy elkapták,
amikor az öltözőszekrényből órát és készpénzt lopott. Vannak olyanok is, akik
élvezettel, kalandvágyból, romantika után vágyva dalolnak a hatóságoknak. Néhány
magányos farkas is akad, aki Nietzsche-i ambícióktól fűtve, szabadjára eresztett
libidótól hajtva, szilajul túl akar lenni jón és roszszon, a lehető legrövidebb
idő alatt. Igazán elvetemült akar lenni, mint Shakespeare III. Richárdja, s a
spicliségnél nagyobb bűnt nem ismer. Vannak, akik bosszúból, gonoszságból
tanulják ki az ősi mesterséget, megbosszulni, hogy a másik jobban ír, szebb a
felesége, fontosabb filmet csinál, tágasabb a lakása, köszönnek neki. Gyűlölni
egyetlen szó miatt. Csak azért, mert nem adott kölcsön. Vagy azért, mert adott.
Tönkretenni azért, mert tud, vagy mer, vagy akar. Részesülni fényéből,
sorsából, a fény kioltása, a sors balra fordítása által. Uralkodni rajta.
Kínozni, irányítani láthatatlanul. Minél többet átvinni ezekből szolgának a
másvilágra... Végül vannak olyanok, akik azt sem tudják, mit csinálnak, mi
történik velük, csak sodorja őket az élet, csak beleájulnak szituációkba és
azokban tovább kábuldoznak. Ha egy pillanatra magukhoz térnek, azt mondják,
hoppá, vagy azt sem, talán egy sóhaj, egy halk nevetés, aztán álmodnak tovább.
A
spiclik nagy része megúszta spicliségét következmény nélkül. Ha ki is derült
párról, hogy korábban mivel foglalkoztak, az ilyeneknek sem okozott különösebb
nehézséget helyet találni az új felállásban. Nem kevés az olyan, aki csak nyert
a dolgon. Ügyesen magas pozíciókba kapaszkodva, vagy oda helyezve a szisztéma
alapkódját, az arcnélküli ember hatalmának ideáját sikerrel átmentő
„rendszerváltás” közben és után, tovább irányít sorsokat. A javakat újra
elosztották. Aki osztotta, az kapott. A szürke famulusból fontos és goromba
íróasztal lett. A fülelő pincérből kuratórium, grémium, testület, bizottság. A
rímelgető vamzerből díszdoktor, díszmagyar, díszpolgár. A gyermekei a legjobb
külföldi egyetemeken tanulnak. Ez itt rendez, az ott igazgat, emez prédikál,
amaz képvisel. Másoknak megy az élete, mint addig, tovább. Esténként
rákattannak az Internetre, írják az emlékirataikat, vagy éppen feljelentéseket
fogalmaznak erről-arról, rendőrségnek, hatóságnak, egymásnak. Soknak filléres
gondjai vannak, sok a rosszkedvű közülük. Kevesen emigráltak, páran megőrültek,
néhányat megöltek társai, néhány megölte magát. Az utóbbiak megérdemelnek egy
imát. Voltak, akiket spicliséggel vádoltak, noha nem voltak azok. A teljes
igazságot a spiclik koráról sohasem fogjuk megtudni, mint ahogy a korábbi
korokról is csak felületes az ismeretünk. Annak, ami akkor történt, most
tapasztaljuk a következményeit.
Ha
több százezer besúgó működött az országban, azok nagy része valószínűleg szült
vagy nemzett utódot, egyet vagy többet. Összesen több százezret. Mire
taníthatják a spiclik a gyerekeiket? A spicliség etikájára, amely a hazugságon
mint legfőbb értéken alapszik. A spiclik korának egyenes következményeképpen,
annak elvetett magvaiból és újraéledő foszlányaiból kialakult egy újabb
önmegtermékenyítő kultúra, amelyben az otthon tanultaknak megfelelően mindenki
rutinszerűen, megállás nélkül hazudik, minden irányba, és ha rajtakapják, csak
megvonja a vállát és nevet. Mindenki tudja, hogy a másik hazudik, senki nem
hisz senkinek és az a bűnös, akivel kibabráltak. Erény lett a szolidaritás, az
empátia hiánya. Minden szinten elfogadott, sőt megkövetelt a kétszínűség. Az
aljasság, mint olyan, sohasem volt népszerűbb. Divat lett aljassággal
dicsekedni. Már nem sikk titkolni, hogy mily gonosz valaki, sőt ezt minden
lehetséges alkalommal hangoztatni kell. Még el nem követett, esetleg nem is
tervezett rémtettekkel is hencegnek sokan. Nincsenek viselkedési normák,
nincsenek határok, nincsenek hősök, bölcsek, guruk, sámánok a völgyben, akiket
meg lehetne keresni, meg lehetne kérdezni, akiknek hinni lehetne. Meghaltak,
emigráltak, megőrültek a szentek. Mindenki rutinszerűen hazudik érdeklődést,
barátságot, tudást vagy nem tudást, tanúzik hamisan, súg be a főnöknél, a
legkülönbözőbb kortárs terrorszervezeteknél bárkit, s ha rajtakapják, vallásos
lesz, vagy költő, vagy csatlakozik valamelyik politikai párthoz. Ha nem talál
egyházat, vagy pártot, ami befogadná vagy ami ambícióinak elég teret adna,
alapít magának egyet és zizeg, kavar, pörög tovább.
* * * * *
Az írás a Pergő Képek című magazin XXVIII. évfolyam 3.-ik számában (2000. április - május - június) jelent meg először.
|
|
Copyright © 2005 Laszlo Najmanyi
Create a
free website at Webs.com
|  |
|